Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Szürke élet Krausz Barnabás, Népszabadság , 2004. április 10. Szemérmes televízió a TV2. Megrendel egy mûsort arról, hogy milyen nagyszerû élni, hogy mennyi csodálatos dolog van a földön, és hogy milyen élvezetekkel lehet még teljesebb a világ, rábiggyesztik, hogy Dolce Vita - majd az egészet úgy eldugják, amennyire csak lehet. Legutóbb például egy hétköznap, éjfél után tudták meg az alvásproblémákkal küzdõk, hogy milyen boldogságok is várnak rájuk, ha egyszer jól kialusszák magukat. A TV2 vagy nagyon megveti a földi örömöket, vagy nagyon nem veszi komolyan ezt a mûsort. De valószínûleg így van ezzel a mûsorvezetõ, Szarvas László is. Nagyon sokat ugyanis nem gondolkozhatott a Dolce Vita ügyein. Lesz egy mûsorom, én leszek a producere és a mûsorvezetõje, és arról fog szólni, hogy megmutatok minden olyasmit, ami szerintem az élet édességérõl szól. Ha a TV2 komolyan vette volna az egészet, akkor nyilván lett volna néhány megbeszélés arról, hogy mit lehet az egyébként nem elhanyagolható ötlettel most, Magyarországon kezdeni. Rávette volna Szarvas Lászlót, hogy végiggondolja saját szerepét a mûsorban, hogy stábjával (ha van neki) kitalálják az adások szerkezetét, tempóját, dramaturgiáját, stílusát. Mindez nem történt meg, hagyta mindenki, hogy a jó ötlet összeaszalódjon valami mechanikus, unalmasacska, klisé-szerû tévémûsorrá, betették késõ éjszakára, hogy kevésbé látsszanak a hibái. Aztán Szarvas is jól lakott, és a TV2-nek sem kellett bajuszt akasztania hûséges képernyõsével. Ha ezt akarja, hát had akarja. Bajunk nem lesz belõle - dõltek hátra vélhetõleg a TV2 vezérei. Pedig nagy ötlet egy ilyen típusú mûsor, és fõként az egy ilyen szomorú országban, mint amilyen Magyarország kezd lenni. Komoly siker is válhatna egy Dolce Vita típusú adásból, ha lenne benne némi szenvedély és valami erõs elképzelés arról, hogy milyen is az édes élet. A mostani verzióban Szarvas László szerint az édes élet nagyon középszerû, van benne sok érdekes dolog, de mindet egyformán lehet unni, és miközben élvezzük az élet adományait, nagyon kell vigyáznunk arra, hogy semmiképpen ne essünk túlzásokba. Mérhetetlenül udvarias, szelídecske, jólfésült, középszerû mûsorral jelentkezik Szarvas László havonta. A rövid adás anyagai olyanok, mintha Dévényi Tibor mézes-mázas, Három kívánság címû mûsorából kölcsönözték volna õket: lelkendezés, repesõ narrátori hang, súlyos infantilizmus és mélységes képi érintetlenség. Pedig Szarvas László jobbat érdemelt volna önmagától. Saját producereként igazán rászoríthatta volna magát egy minõségibb tévémûsorra. Ha így tett volna, megcsinálhatta volna a szerencséjét. Õ lehetett volna Magyarország hedonistája. Csakhogy egy hedonista amellett, hogy élni tud, nem spórol saját magával sem: belead apait-anyait, szenvedélyes, szellemes, szórakoztató, végletes, meglepõ, személyes. És nagyon szabad. Ezzel csábít bennünket az izgalmasabb életre. Szarvas László megtehetné mindezt, de mégsem teszi. Õ óvatoskodik. Szemben a sok lehetõséggel, õ az unalmas zsúrfiú szerepét választotta, akinek mindig szépen fésült a frizurája és kifogástalan a mosolya, csak azt nem lehet neki elhinni, hogy élvezi is, amit csinál. Szarvas elhitte saját magának, hogy neki ez a tévés arca, ez a snájdig, finomkodó, manikûrözött urizálás. Szerintem sokkal elegánsabb lenne, ha merne õszintébb lenni. Ha bármiféle érzelmet képes lenne megmutatni. Ha nem a közönség kegyeit keresné, hanem érzékletessé tudná tenni azt a szenvedélyt, ami ehhez a mûsorhoz vezette. Hogyha el tudná mondani, hogy miért jó a Becherovka, mit szeret abban az ötletben, hogy emberek hajón élnek, vagy mit gondol a sörrõl. Mórikáló tudósításai azonban nagyon takarékosan bánnak mindennel. A képek híradó szintûek, a narráció gyermeteg, az anyagokat elválasztó grafika ronda és régimódi. Lehet, hogy mégis igaza van a TV2-nek: el kell dugni ezt a mûsort. Addig legalábbis, amíg Szarvas fel nem fedezi a szabadság édességét. Krausz Barnabás Szürke élet, Népszabadság , 2004. április 10.